2009. szeptemberében történt meg az a bizonyos további életünket is meghatározó esemény, hogy alkalmunk nyílt ilyen-olyan órákon megismerkedni, majd idővel ismeretségünket komolyabban is elmélyíteni a mostani 8/12.B osztállyal, akikről korábban csak annyit tudtunk, hogy van egy évek óta hangolatlan, ósdi gitárjuk, aminek segítségével előszeretettel gyűjtöttek betevőt a napi falatra.
Mivel mi még az előző tanévben ígéretet kaptunk aktuális pótosztályfőnökünktől (Belinszky Etelka tanárnőtől) arra, hogy a jövő évet (2008/2009.) Erdélyben zárjuk, a tudat, hogy ő lett a tavalyi évtől a 8/12.B osztályfőnöke, mindnyájunkban kételyeket ébresztett a terv megvalósításával kapcsolatban. „Nincs osztályfőnök, nincs kirándulás se.”- valahogy így gondoltuk akkoriban. Nagyot tévedtünk. A kirándulás létrejött – nem is akárhogy!
Mint ahogy arra már korábban is utaltam, a sors végül úgy rendezte, hogy osztályunk egyre szívesebben töltött meglehetősen sok időt a 8/12.B-vel. Erre is alapozva pattant ki a zseniális ötlet egy bizonyos kútfőből, hogy utazzon a két osztály együtt. Nagy volt ám a készülődés, de igazából mi diákok csak a szervezés kellemesebb részéből vettük ki a részünket: a türelmetlen, izgatott, „nem férek a bőrömbe” érzéssel vegyített várakozás ejtett minket rabul már az ősz végén. Nem telt el nap anélkül, hogy ne jött volna szóba a kirándulás, na meg az, hogy majd ki mit hoz magával, és hónapokig látnokok módjára jósolgattuk a ránk váró kalandok kimeneteleit.
Végül az egész éves nagy visszaszámlálás után 2009. május 29-én elindultunk. Vagyis majdnem… Történt ugyanis, hogy a buszról, amivel utazni készültünk kiderült, hogy pontosan egy férőhellyel kevesebbet kínált, mint ahányan utazni kívántunk. Így aztán egy bő másfél órás esőben álldogálás után tudtunk csak elindulni, ami persze mindenkiben vegyes érzéseket váltott ki.
Az út során a hangulat a tetőfokára hágott, mindenki elővette legrejtettebb énektudását és így mulattuk az időt mindaddig, míg el nem jött a székely viccek ideje. Vagy legalábbis azé az egy viccé, amit négy napig hallgattunk folyamatosan mindig más-más előadásában.
Útba ejtve Zilah városát (ahol a nagy képzelőerővel és az irodalom iránti kellő érdeklődéssel megáldott diákok csukott szemhéjukon át láthatták a gimnazista Adyt sétálni a macskakövön), hamar meg is érkeztünk Kolozsvárra, ami az első megállót jelentette. Itt megtekintettük a csodálatos Szent Mihály templomot, majd igazságosságáról híres királyunk szülőházát. Később, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztünk el Kós Károly és Dsida Jenő sírjánál. Az utóbbinál – természetesen – Dsida versekkel emlékeztünk egykori költőnkre. Nagy megtiszteltetés volt ilyen környezetben idézni Dsida gondolatait.
Miután visszapattantunk a buszba, már csak egy röpke fél napnyi utazás várt ránk, és meg is érkeztünk Parajdra, a Kalóztanyára, ami négy napig otthonunkat jelentette. Meglátván a kicsi faházakat a hegy tetején, majd a hatalmas játszóteret a kalózhajóval, mindenkinek elállt a lélegzete. Izgatottan foglalta el ki-ki a maga helyét, majd gyorsan a konyhamestereket is leteszteltük az első kiadós vacsora során. Miután mindenki megnyalta mind a tíz ujját, kezdetét vette a zenés-táncos mulatság, ami annak ellenére is fergeteges volt, hogy a „szintis” fiú igen szerény repertoárral rendelkezett.
Másnap reggel a parajdi nevezetességek megtekintésével kezdtük a napot. Így természetesen ellátogattunk a sóbányába valamint az Áprily Emlékházba. Egy nyugdíjazott magyar szakos tanár úr előadásában ismerkedhettünk meg Áprily Lajos gyermekkorával és munkásságával. Felemelő érzés volt hallgatni az őszinte tiszteletet és csodálatot tükröző szavakat, melyekkel Áprily Lajos történeteit mesélte el nekünk a kedves, öreg bácsika, aki az Emlékház alapítója és vezetője is volt egyben. Ezután ismét buszra szálltunk és meg se álltunk a Bucsin – tetőig, ami varázslatos hegyeivel és fenyveseivel mindenkit elkápráztatott. Így már az sem zavart minket, hogy a Gyilkos – tónál bőrig áztunk, de az sem, hogy a Békás – szorosnál elakadt a buszunk a szerpentinen és gyalog mentünk tovább egy ideig, és hogy a hegyeknek csak a felét láttuk a felhőktől, amikből szakadatlanul ömlött ránk az eső.
Mivel mindannyian nagyon átfagytunk a hosszú, de tartalmas nap után, és mivel egyszer már megtapasztaltuk, hogy milyen hideg tud lenni Erdélyben az éjszaka egy faházban, tanulva a hibáinkból, az este folyamán táncba hívtuk a karbantartó bácsit, aki cserébe befűtött szobákkal lepett meg minket.
Harmadik nap utaztunk a legtöbbet, ugyanis Korondon átkelve – ahol mindenki lázas vásárlásba és alkudozásokba kezdett – a történelmi Magyarország határáig, Gyimesbükkig kirándultunk. Mivel épp pünkösd idején tartózkodtunk Erdélyben, így részesei lehettünk „a nagy magyar népvándorlásnak.” Azt hiszem nem mindennapi élményben volt részünk, amikor a Rákóczi várrom lépcsőin állva az ezer éves határnál több ezer magyar emberrel együtt énekeltük a székely- illetve magyar himnuszt, miközben méltóságteljesen az egykori Székely gyors is befutott. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – fogalmazta meg egyszer Tamási Áron. Azt hiszem, ez volt az hely, ahol és amikor mindenki otthon érezte magát, és itt igazán mindenkiben tudatosult hogy mekkora veszteség érte az országot a trianoni békeszerződés aláírása után.
Ezúttal az idő is nekünk kedvezett, így végre Erdély napsütötte képe is elénk tárult. Ezt alaposan ki is használtuk, ugyanis a rövid zarándoklatot követően elindultunk vissza Paradjra, ám útközben még megálltunk, és „feküdj hanyatt a hegyoldalon” játékot játszottunk. Miután mindenki kihempergőzte magát a friss fűben a virágok között, az aznapi utolsó megálló következett. Farkaslakára érkeztünk, ahol megkoszorúztuk Tamási Áron sírját.
Másnap sajnos az utolsó napra ébredtünk, így a reggeli gyors lebonyolítása után mindenki hamar buszra szállt, hiszen tudtuk hogy hosszú út, és megannyi látnivaló vár még ránk. Megálltunk Marosvásárhelyen és tiszteletünket tettük a két Bolyai szobránál, megnéztük a Bolyai Líceumot, ahol velünk egykorú diákokkal is beszélgettünk, valamint megcsodáltuk a Kultúrpalota színes, ismert történeteket, mondákat ábrázoló üvegablakait. is. A Kultúrpalota hangversenytermében sikerült belehallgattunk a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar próbájába.
Kis idő elteltével Koltóra érkeztünk, ahol a Teleki kastély kertjében, keletkezése helyén elszavaltuk Petőfi Sándor Szeptember végén című versét.
Mikor elhagytuk a kastélyt, ahol egykor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia töltötte mézes hetét, végelegesen elindultunk haza.
Nagyjából mindenki épségben célba is ért, aki pedig nem, annak több ideje volt otthon a betegágyában, vagy éppen a fekvőgipszében átgondolni a négy nap történéseit. Mindenki tovább gondolkodott azon, hogy a nehéz körülmények ellenére mégis megtapasztalhattuk a székely emberek őszinte életét. Erdélyt mindenkinek látnia kell!
Aki egyszer járt a Hargitán, állt Tamási Áron , Kós Károly vagy Dsida Jenő sirjánál, az másképp érzi magát magyarnak, mint annak előtte.
Hétfőn pedig Etelka tanárnő, egy bizonyára nagy gonddal összeállított erdélyi tesztsorral fogadott minket. Ezúton is szeretnék gratulálni mindazoknak, akiknek sikerült elérni a bűvös 60 %-t, ugyanis ők meghívást nyertek az idei évet záró Erdély – túrára is.
Gazsó Kata 5/13.