Hagyományos hosszú túránkra indultunk április 16-án, mint Pethő Károly visszaemlékezett, immár 25. alkalommal vettük a nyakunkba az országot a Kossuth focicsapatával. Azzal a céllal indultunk útnak, hogy újabb nyomot hagyjunk Arrabona városában.
A Péterfy kupán volt jelenésünk másnap. A csütörtök az utazás napja volt, de ALL-IN-ONE sofőrünk idegenvezetőként is helytállt, mivel az M1 autópálya felújítása miatt Székesfehérváron át vezetett az utunk, nem hagyhattunk ki egy villámlátogatást Szent István városában. Bory vára, országalma és Pláza: ezekre jutott idő, aztán tovább kellett állnunk. Út közben megcsodálhattuk Kincsem szobrát Kisbéren, valamint a távolban felsejlett a Pannonhalmi Apátság sziluettje, amint elhaladtunk a környéken. Győrbe érkezvén egy rövid átmozgató foglalkozás következett, majd vacsora a szokásos helyen és egy kisebb vásárlás. Az este eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy elaludtam a nyakam, így reggelre alig bírtam mozdítani.
Pénteken verőfényes napsütésre keltek a legények, mire kinyitották a szemüket, terülj, terülj asztalkám várta őket Pethő tanár úr jóvoltából, aki nem volt rest korábban felkelni és frissen beszerzett reggelivel ellátni a harcba induló hadat.
Reggeli után részünkről technikai értekezlet, a fiatalok részéről bemelegítés következett. Itt-mármint a meetingen- lesorjáztuk a játékszabályokat, kisorsoltuk az ellenfeleket. Az első mérkőzést máris a favorit Fasori Gimnáziummal találtuk szembe magunkat.
Stabil védekezésünket csak egyszer tudták feltörni, azt viszont elég hamar, azután a mi akaratunk érvényesült. Magasan letámadtunk, melynek meglett a gyümölcse, ajtó-ablak helyzetből Kozma Kende egyenlített egy Balogh Mátéval való összjáték után. Misa parádés védéssel jelezte, hogy ő is a helyszínen van, majd a meccslabdánk újra egy Kozma-Balogh összjáték révén került elénk, viszont most nem sikerült gólra váltani, így maradt döntetlen a hármas sípszó végén.
A másik csoportmeccsünket a soproni Eötvös ellen vívtuk, ahol meddő fölényünket nem tudtuk gólra váltani, hiába volt számos helyzetünk.
Két forduló után veretlenül, nyeretlenül álltunk a csoport 2. helyén, hála annak, hogy a Fasor legyőzte az Eötvöst. Második helyezettként egy minitornába jutottunk, ahol a csoportmásodikok vívtak az egyetlen kiadó, elődöntős helyért. Elsőként a Kőszeggel mértük össze tudásunkat, és taktikus, küzdelmes játékkal végül 3:1-re be is húztuk a meccset. Ez lökést adott, már csak egy meccsre voltunk az elődöntős helytől, amihez következő ellenfelünknek, a Sztelhonak is volt egy-két szava.
De hogy milyen a foci! Végig egykapuztunk, az egész mérkőzés alatt nem tudtak a kapunkig eljutni, a döntetlennel pedig valószínűleg elértük volna kitűzött célunkat, de szó szerint az utolsó másodpercben zörrent a hálónk, mire a labda lepattant a földre, a játékvezető le is fújta a derbit. Itt most sok nyomdafestéket nem tűrő kifejezés kívánkozik ki belőlem, felidézve ezt a momentumot, de úriember lévén nyelek egyet és továbblépek. Ezzel az egyetlen hibával elúszott az elődöntő, és a titkon remélt vágyam, hogy a búcsúzó, csapat gerincét adó játékosokat egy szép emlékkel örvendeztessük meg. Kiábrándító volt, de azért néhány tízperc múltán tudtunk mosolyogni. Rendberaktuk a toálettünket, majd elindultunk haza. Az úton már kifejezetten jókedvű volt a társaság, a rádióban felcsengett az Ismerős Arcok ikonikus dala, amit a srácok összeölelkezve énekeltek végig. Megható, emlékezetes pillanat volt, igazi CSAPAT kovácsolódott belőlük a tanév során, tovább viszik azt a hagyományunkat, hogy pályán kívül is erős kötődés van a tagok között. Ezt a tényt tartom az egyik legerősebb fegyverünknek, képesek egymásért küzdeni, még akkor is, amikor már a kimerültség, fájdalom nehezítő körülményként jelentkezik.
Büszkeséggel tölt el, hogy elém sodorta el az élet ezeket az egyszeri és megismételhetetlen egyéniségeket és sikerült belőlük egy egyirányba húzó, egymásért kiálló csapatot formálni. Reményeim szerint hozzájárultam ahhoz, hogy jobb emberré váljanak és jó érzéssel fognak visszaemlékezni az együtt töltött időre.