2026. 04. 20-én Kisvárdán volt jelenése a Kossuth cselgépeinek, mivel a labdarúgó diákolimpia városi fordulóján úgy kivágták a rezet, hogy alanyi jogon kiérdemelték az indulás jogát a megyei döntőn. Öt másik, megyebeli iskola pályázott a Szabolcs bajnoka címre, aminek aktuális évi birtokosa részt vehet az országos döntőn.
Ennek tudatában készültünk testileg és lelkileg a nagy napra, ki így, ki úgy. Tudvalevő, hogy a diákolimpiai részvétel feltétele a diákigazolványok megléte… ennek és annak ellenére, hogy szájbarágtam a döntőt megelőző három napon is, sikerült egyet otthon felejteni, ezért csúszott az indulásunk. Egy fő bedobta a törölközőt még az éjszaka, nem tudott részt venni velünk a rendezvényen. „Inkább kevés bátor oroszlán, mint sok gyáva nyúl…”- Heten, mint a gonoszok, vagyis velem, a „kóccsal” együtt nyolcan vágtunk neki a túrának, remélve a legjobbakat minden baljós előjel ellenére. Az út zökkenőmentesen telt, megérkeztünk a patinás „Besibe”, ahol elsőosztályú fogadtatásban volt részünk a vendéglátó szervezők részéről. Megyénk 6 iskolája 2-2 háromfős csoportba került besorolásra, mi a városi rivális Zrínyi és a házigazda Bessenyei legényeit puhíthattuk a pályán. Az első csörtén domináns, de a támadóharmadban meddő játékkal rukkoltunk elő, és a foci örök törvényének megfelelően az ellenfél egyetlenegyszer jutott el érdemben a kapunkig, abból viszont szerencsétlenségünkre gólt is szerzett, így 1:0 vereséget szenvedtünk. Kissé indulatosan, de átgondoltan rávezettem a srácokat, hogy taktikai fegyelmezetlenségünknek köszönhető volt a kudarc, ezt ki kell javítani és minden rendben lesz. A második mérkőzés a Zrínyi ellen hasonló mentalitást hozott, elszántan, férfiasan küzdve és végre, végre gólokban megmutatkozó fölénnyel sikerült revanst venni a városi fordulóban elszenvedett vereségekért, 4:0-ra győztünk, egy pillanatig nem volt kérdés, ki van jobb formában. A gólokból Balogh Máté 2x, Kozma Kende és Szoták Dávid 1-1x vette ki a részét. Önbizalomtól duzzadva vártuk a másik csoport első helyezett csapatát, a baktai Menotti által gardírozott legényeket, a Vay-t.
Ez a meccs is a mi akaratunk szerint alakult, folyamatosan helyzeteket alakítottunk ki, az ellenfél támadásait rendre meghiúsítottuk, de valahogy a gól nem akart megérkezni. Ez a pechszéria a meccs végéig kitartott, így büntetőrúgásokra került sor. Ez a műfaj sajnálatos módon mostanság nem ízlik nekünk és most sem jött ki a lépés. Az elődöntőben elvéreztünk, vert seregként gyászoltuk veszteségünket. Sokáig nem volt lehetőség azonban nyaldosni a sebeinket, hiszen a bronzmérkőzés várt ránk, ráadásul a csoportkörben minket sima 1:0-ra legyűrő Bessenyeivel néztünk szembe. Szilágyi Botond vezényletével, mint a Főnix madár, hamvainkból feltámadva ellentmondást nem tűrő módon, álomszerűen futballoztunk, fölényünk gólokban is megmutatkozott, melyet a HVCS-k ( helyi vagány csávók) kissé nehezen tudtak kezelni és sportpályára nem illő magatartást és egyéb megnyilvánulást prezentáltak válaszreakcióként. Ebből tudtam, hogy helyben vagyunk, fejben ők már feladták. 5:2 lett a vége, Sipos Lajos és Szilágyi Botond 2-2, Medve István 1 góllal vette ki a részét a sikerből, megszereztük a megyei döntőben a bronzérmet!
Egy korszakot ezzel lezárunk, generációváltás következik, ugyanis végzőseink közül többen is markáns nyomot hagytak a környék labdarúgó tornáin és bennem is. Számos sikert értünk el együtt, de ami még fontosabb, valami egészen megmagyarázhatatlanul jó, összetartó, egy irányba húzó közösséget építettünk, ami reményeim szerint ballagásuk és sikeres érettségijük után itt marad amolyan mementóként, s amivel példát állítottak az utánuk következőknek sportszerűségből, küzdeni tudásból, akaratból és még tucatnyi pozitív jellemvonásból, amiket most nem ecsetelnék.
Egyszóval: köszönöm az elmúlt négy évet minden győzelmével, kudarcával, sírásával, nevetésével együtt Jakab Nándornak, Medve Istvánnak, Szilágyi Botondnak, Szoták Dávidnak. Ők voltak azok, akik szinte minden általam gardírozott csapat gerincét adták minden tekintetben, bíztak bennem, a döntéseimben, emellett sportEMBERKÉNT viselkedtek minden körülmények között és méltó módon öregbítették iskolánk hírnevét.
2026. 04. 20-én Kisvárdán volt jelenése a Kossuth cselgépeinek, mivel a labdarúgó diákolimpia városi fordulóján úgy kivágták a rezet, hogy alanyi jogon kiérdemelték az indulás jogát a megyei döntőn. Öt másik, megyebeli iskola pályázott a Szabolcs bajnoka címre, aminek aktuális évi birtokosa részt vehet az országos döntőn. Ennek tudatában készültünk testileg és lelkileg a nagy napra, ki így, ki úgy. Tudvalevő, hogy a diákolimpiai részvétel feltétele a diákigazolványok megléte… ennek és annak ellenére, hogy szájbarágtam a döntőt megelőző három napon is, sikerült egyet otthon felejteni, ezért csúszott az indulásunk. Egy fő bedobta a törölközőt még az éjszaka, nem tudott részt venni velünk a rendezvényen. „Inkább kevés bátor oroszlán, mint sok gyáva nyúl…”- Heten, mint a gonoszok, vagyis velem, a „kóccsal” együtt nyolcan vágtunk neki a túrának, remélve a legjobbakat minden baljós előjel ellenére. Az út zökkenőmentesen telt, megérkeztünk a patinás „Besibe”, ahol elsőosztályú fogadtatásban volt részünk a vendéglátó szervezők részéről. Megyénk 6 iskolája 2-2 háromfős csoportba került besorolásra, mi a városi rivális Zrínyi és a házigazda Bessenyei legényeit puhíthattuk a pályán. Az első csörtén domináns, de a támadóharmadban meddő játékkal rukkoltunk elő, és a foci örök törvényének megfelelően az ellenfél egyetlenegyszer jutott el érdemben a kapunkig, abból viszont szerencsétlenségünkre gólt is szerzett, így 1:0 vereséget szenvedtünk. Kissé indulatosan, de átgondoltan rávezettem a srácokat, hogy taktikai fegyelmezetlenségünknek köszönhető volt a kudarc, ezt ki kell javítani és minden rendben lesz. A második mérkőzés a Zrínyi ellen hasonló mentalitást hozott, elszántan, férfiasan küzdve és végre, végre gólokban megmutatkozó fölénnyel sikerült revanst venni a városi fordulóban elszenvedett vereségekért, 4:0-ra győztünk, egy pillanatig nem volt kérdés, ki van jobb formában. A gólokból Balogh Máté 2x, Kozma Kende és Szoták Dávid 1-1x vette ki a részét. Önbizalomtól duzzadva vártuk a másik csoport első helyezett csapatát, a baktai Menotti által gardírozott legényeket, a Vay-t.
Ez a meccs is a mi akaratunk szerint alakult, folyamatosan helyzeteket alakítottunk ki, az ellenfél támadásait rendre meghiúsítottuk, de valahogy a gól nem akart megérkezni. Ez a pechszéria a meccs végéig kitartott, így büntetőrúgásokra került sor. Ez a műfaj sajnálatos módon mostanság nem ízlik nekünk és most sem jött ki a lépés. Az elődöntőben elvéreztünk, vert seregként gyászoltuk veszteségünket. Sokáig nem volt lehetőség azonban nyaldosni a sebeinket, hiszen a bronzmérkőzés várt ránk, ráadásul a csoportkörben minket sima 1:0-ra legyűrő Bessenyeivel néztünk szembe. Szilágyi Botond vezényletével, mint a Főnix madár, hamvainkból feltámadva ellentmondást nem tűrő módon, álomszerűen futballoztunk, fölényünk gólokban is megmutatkozott, melyet a HVCS-k ( helyi vagány csávók) kissé nehezen tudtak kezelni és sportpályára nem illő magatartást és egyéb megnyilvánulást prezentáltak válaszreakcióként. Ebből tudtam, hogy helyben vagyunk, fejben ők már feladták. 5:2 lett a vége, Sipos Lajos és Szilágyi Botond 2-2, Medve István 1 góllal vette ki a részét a sikerből, megszereztük a megyei döntőben a bronzérmet!
Egy korszakot ezzel lezárunk, generációváltás következik, ugyanis végzőseink közül többen is markáns nyomot hagytak a környék labdarúgó tornáin és bennem is. Számos sikert értünk el együtt, de ami még fontosabb, valami egészen megmagyarázhatatlanul jó, összetartó, egy irányba húzó közösséget építettünk, ami reményeim szerint ballagásuk és sikeres érettségijük után itt marad amolyan mementóként, s amivel példát állítottak az utánuk következőknek sportszerűségből, küzdeni tudásból, akaratból és még tucatnyi pozitív jellemvonásból, amiket most nem ecsetelnék.
Egyszóval: köszönöm az elmúlt négy évet minden győzelmével, kudarcával, sírásával, nevetésével együtt Jakab Nándornak, Medve Istvánnak, Szilágyi Botondnak, Szoták Dávidnak. Ők voltak azok, akik szinte minden általam gardírozott csapat gerincét adták minden tekintetben, bíztak bennem, a döntéseimben, emellett sportEMBERKÉNT viselkedtek minden körülmények között és méltó módon öregbítették iskolánk hírnevét.
2026. 04. 20-én Kisvárdán volt jelenése a Kossuth cselgépeinek, mivel a labdarúgó diákolimpia városi fordulóján úgy kivágták a rezet, hogy alanyi jogon kiérdemelték az indulás jogát a megyei döntőn. Öt másik, megyebeli iskola pályázott a Szabolcs bajnoka címre, aminek aktuális évi birtokosa részt vehet az országos döntőn. Ennek tudatában készültünk testileg és lelkileg a nagy napra, ki így, ki úgy. Tudvalevő, hogy a diákolimpiai részvétel feltétele a diákigazolványok megléte… ennek és annak ellenére, hogy szájbarágtam a döntőt megelőző három napon is, sikerült egyet otthon felejteni, ezért csúszott az indulásunk. Egy fő bedobta a törölközőt még az éjszaka, nem tudott részt venni velünk a rendezvényen. „Inkább kevés bátor oroszlán, mint sok gyáva nyúl…”- Heten, mint a gonoszok, vagyis velem, a „kóccsal” együtt nyolcan vágtunk neki a túrának, remélve a legjobbakat minden baljós előjel ellenére. Az út zökkenőmentesen telt, megérkeztünk a patinás „Besibe”, ahol elsőosztályú fogadtatásban volt részünk a vendéglátó szervezők részéről. Megyénk 6 iskolája 2-2 háromfős csoportba került besorolásra, mi a városi rivális Zrínyi és a házigazda Bessenyei legényeit puhíthattuk a pályán. Az első csörtén domináns, de a támadóharmadban meddő játékkal rukkoltunk elő, és a foci örök törvényének megfelelően az ellenfél egyetlenegyszer jutott el érdemben a kapunkig, abból viszont szerencsétlenségünkre gólt is szerzett, így 1:0 vereséget szenvedtünk. Kissé indulatosan, de átgondoltan rávezettem a srácokat, hogy taktikai fegyelmezetlenségünknek köszönhető volt a kudarc, ezt ki kell javítani és minden rendben lesz. A második mérkőzés a Zrínyi ellen hasonló mentalitást hozott, elszántan, férfiasan küzdve és végre, végre gólokban megmutatkozó fölénnyel sikerült revanst venni a városi fordulóban elszenvedett vereségekért, 4:0-ra győztünk, egy pillanatig nem volt kérdés, ki van jobb formában. A gólokból Balogh Máté 2x, Kozma Kende és Szoták Dávid 1-1x vette ki a részét. Önbizalomtól duzzadva vártuk a másik csoport első helyezett csapatát, a baktai Menotti által gardírozott legényeket, a Vay-t.
Ez a meccs is a mi akaratunk szerint alakult, folyamatosan helyzeteket alakítottunk ki, az ellenfél támadásait rendre meghiúsítottuk, de valahogy a gól nem akart megérkezni. Ez a pechszéria a meccs végéig kitartott, így büntetőrúgásokra került sor. Ez a műfaj sajnálatos módon mostanság nem ízlik nekünk és most sem jött ki a lépés. Az elődöntőben elvéreztünk, vert seregként gyászoltuk veszteségünket. Sokáig nem volt lehetőség azonban nyaldosni a sebeinket, hiszen a bronzmérkőzés várt ránk, ráadásul a csoportkörben minket sima 1:0-ra legyűrő Bessenyeivel néztünk szembe. Szilágyi Botond vezényletével, mint a Főnix madár, hamvainkból feltámadva ellentmondást nem tűrő módon, álomszerűen futballoztunk, fölényünk gólokban is megmutatkozott, melyet a HVCS-k ( helyi vagány csávók) kissé nehezen tudtak kezelni és sportpályára nem illő magatartást és egyéb megnyilvánulást prezentáltak válaszreakcióként. Ebből tudtam, hogy helyben vagyunk, fejben ők már feladták. 5:2 lett a vége, Sipos Lajos és Szilágyi Botond 2-2, Medve István 1 góllal vette ki a részét a sikerből, megszereztük a megyei döntőben a bronzérmet!
Egy korszakot ezzel lezárunk, generációváltás következik, ugyanis végzőseink közül többen is markáns nyomot hagytak a környék labdarúgó tornáin és bennem is. Számos sikert értünk el együtt, de ami még fontosabb, valami egészen megmagyarázhatatlanul jó, összetartó, egy irányba húzó közösséget építettünk, ami reményeim szerint ballagásuk és sikeres érettségijük után itt marad amolyan mementóként, s amivel példát állítottak az utánuk következőknek sportszerűségből, küzdeni tudásból, akaratból és még tucatnyi pozitív jellemvonásból, amiket most nem ecsetelnék.
Egyszóval: köszönöm az elmúlt négy évet minden győzelmével, kudarcával, sírásával, nevetésével együtt Jakab Nándornak, Medve Istvánnak, Szilágyi Botondnak, Szoták Dávidnak. Ők voltak azok, akik szinte minden általam gardírozott csapat gerincét adták minden tekintetben, bíztak bennem, a döntéseimben, emellett sportEMBERKÉNT viselkedtek minden körülmények között és méltó módon öregbítették iskolánk hírnevét.