Szeptember 22-én (pénteken) barátnőmmel ellátogattunk a Kutatók Éjszakájára, amit a Nyíregyházi Főiskolán tartottak. A minden évben megrendezett programon sok érdekes kísérletet mutattak be.

Nekünk az volt a feladatunk, hogy az ott szerzett ismeretünket elhozzuk az osztályuknak és fizika órán bemutassuk. A legjobb a látott kísérletekben, hogy lehetőséget adtak arra, hogy mi is, diákok, bemutathassuk őket.

Ezt meg is tettük, és remélhetőleg ezzel azoknak a társainknak is örömet szereztünk, akik nem tudtak eljutni a szervezett rendezvény egyikére sem.

Homa Nikoletta 8/10.

Kíváncsian indultunk útnak augusztus 8-a reggelén diáktársammal, Oláh Zsuzsával, hogy részt vegyünk a bonyhádi Lotz János Táborban. Hosszú utunk során meglepetésben sem volt hiány. Késő Intercitynk miatt sajnos nem tudtunk időben odaérni a megnyitó ünnepségre. A buszpályaudvaron a két bonyhádi diáklány, Vivien és Evelin várt minket, akik- rövid idegenvezetéssel egybekötve- elkísértek a kollégiumhoz.

Csomagjainkat lepakolva a média szekció tagjaiként elindultunk a műhelymunkára, ahol belekóstolhattunk az újságírói életbe.

A vacsora után a bemutatkozó esten megismerkedhettünk a másik 6 szekció- finn-magyar, japán kultúra, zongora, kreatív írás, retorika, nyelvészet- diákjaival és vezető tanáraival.

A hét során 4 társunkkal, Soniával, Dórival, Rékával és Jánossal igazi szerkesztőséggé kovácsolódtunk. Munkáinkat olyan szakemberek segítették, mint N. Ganszler Beáta újságíró, Nagy Bence és T. Pintér Károly az Evangélikus Élet web-és főszerkesztője, Antal Mária könyvtáros, illetve Rados Péter és felesége Radosné Lengyel Anna rádiós szerkesztők.

A kemény munka mellett a délelőtti órákban előadásokat hallgathattunk, melyek a különböző szekciók témáihoz kapcsolódtak. A mi csapatunk feladata az előadókkal való interjúkészítés volt, melyet mindenki egyénileg vagy párban oldott meg. Zsuzsa és én Benő Attila költővel beszélgettünk, míg társaink Gráfik Imre néprajzkutatót, a finn vendégeket, valamint a japán Vaseda Mikát kérdezték.

Szerdán délután Lenczné Vrbovszki Judit igazgatóhelyettes vezetésével egy kellemes gemenci kisvasutazás után a Tolnatáj Tv vendégei lehettünk, a többi csoport pedig ellátogatott a tolna Megyei Népújság és a rádió szerkesztőségébe. Pénteken, szintén a délutáni órákban kirándulást tettünk Óbányán és sétáltunk egyet a közeli erdőben, ahol láthattuk a „csepegő sziklát”. Esténként origamizhattunk, készíthettünk ikebanát, hallgathattunk zongorakoncertet, részt vehettünk a japán animációs filmek vetítésén és a bonyhádi Tarka Fesztivál programjain, felfrissülhettünk a mindig üde japán kertben vagy futhattunk pár kört az iskola sportpályáján.

Az eseményekben gazdag hét hamar eltelt, s elérkezett a szombati lapzárta, azzal együtt pedig az utolsó simításokkal járó nagy hajtás.

A vasárnapi záróünnepségen a szekciók bemutatták a hét során elkészített munkáikat. Mi is bemutattuk Nagy Bence és T. Pintér Károly csoportvezetőkkel közösen elkészített weblapunkat, ahova feltölthettük cikkeinket. Az oldal http://firkasz.myluther.hu címen mindenki számára elérhető és bárki kedvére böngészhet írásaink között. Az ünnepség végén emléklapot és egy közös fotót kaptunk, majd Lenczné Vrbovszki Judit tanárnő bezárta a tábort. A nehéz, mégis reményteljes búcsúzkodás után („Jövőre velünk ugyanitt”) elindulhattunk haza.

Ezúton is szeretnénk megköszönni iskolánk vezetőségének és tantestületének ezt a nagyszerű lehetőséget. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk.

Kondor Boglárka 6/11.

A beérkezett pályaműveket Fabiny Tamás médiamunkáért felelős püspök

– a reformációi emlékbizottság elnöke –, Hajdó Ákos, az oktatási osztály vezetője, K. Sebestyén Nóra, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium magyartanára, Zaszkaliczky Zsuzsanna művészettörténész, a Credo című folyóirat főszerkesztője és az Evangélikus Élet szerkesztőségének munkatársai értékelték.

Mióta táncolsz, és mikor kezdted el?

Brigi: 11 évvel ezelőtt kezdtem el a néptáncot még óvodás koromban a kedvenc óvó nénim hatására, aztán ez a műfaj nagyon is megtetszett nekem, és 1. osztályos koromtól kezdve a Szabolcs Néptánc Együttesben koptatom a cipőimet.

Dorka: Körülbelül 11 évesen kezdtem el. Mindig is vonzott a

tánc világa, hiszen anyukám is ezzel foglalkozik. Amikor táncolok, kikapcsolódhatok, arról nem is beszélve, hogy fitten tart.

Mennyi időt vesz el a tánc a szabadidődből?

Brigi: Azért, hogy valaki jó és sikeres táncos legyen, sok áldozatot kell hoznia. Rengeteg gyakorlást igényel az egyes koreográfiák tökéletesítése, így akár heti 6-8 órát is fel kell áldoznom a szabadidőmből, sőt a fellépések is külön időt követelnek.

Dorka: Heti kétszer van táncórám, de úgy gondolom, ha valami igazán érdekel valakit, arra mindig tud időt szánni. Nekem személy szerint hiányérzetem van, ha nem táncolok akár csak egy rövid ideig is.

Próbáltál már ki más táncműfajt is?

Brigi: Igen, volt szerencsém másba is belekóstolni már, például táncoltam szambát, rockyt és palotás táncokat is. A szívemnek azonban egyik sem volt olyan kedves, mint a hagyományokat őrző néptánc.

Dorka: Persze, hiszen szeretem az újdonságot. Sokféle táncot próbáltam már ki. A hastánctól kezdve a néptáncig, de a hip-hop volt a legszimpatikusabb mindközül.

Milyen sikereket értél el?

Brigi: A táncegyüttessel bejártuk a környező országokat, főleg a magyar lakta területeket, nemzetközi fesztiválokon vettünk részt, rengeteg díjat nyertünk, és több arany minősítésben is volt részünk. Valamint minden évben szeretettel várnak minket vissza az erdélyi és kárpátaljai magyar néptáncosok is, akikkel évek óta közösen ápoljuk őseink hagyományait.

Dorka: Sokszor volt fellépésünk, különböző versenyeken értünk el jó eredményeket, és ezeket mindig nagyon élveztem. Jó látni, ha tetszik a közönségnek az, amit csinálunk.

Miért ajánlanád másoknak, hogy a táncot válasszák hobbiként?

Brigi: A tánc egyfajta kifejezőeszköz, csapattá kovácsolja az embereket. A tánc az a „nyelv”, amelyet mindenki megért a világon. Kikapcsolódást, boldogságot, kiegyensúlyozottságot és jó kondit biztosít mindazok számára, akik hajlandóak elég alázatot mutatni vele szemben.

Dorka: Én úgy gondolom, hogy az emberek nem tesznek eleget az álmaikért, ami egyáltalán nem helyes. Sokan szeretnének táncosokká válni, vagy netán szín játszani, de nem kezdenek bele, mert félnek az esetleges kudarcoktól. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy tegyenek az álmaikért, vágjanak bele bátran, hiszen „Álmok nélkül nem érdemes élni

Ebben a pillanatban egy forró nyári délutánomat áldozom arra, hogy megírjak egy olyan cikket, amit talán soha nem olvashatok majd el nyomtatásban, egy cikket egy olyan lapnak, aminek nem leszek többé rendszeres forgatója. Mindezek ellenére mégis kötelességemnek érzem ezen feladat teljesítését, és nem csupán az Etelka néninek tett ígéretem ajánlott betartása miatt. Szeretném, ha ez a múltból jövő üzenet, melyet jelenleg a jövőnek írok, mindenki javát egyaránt szolgálná. Mindazokét, akik már jártak Erdélyben, és egyben azokét is, akik még egyelőre nem vallhatják magukat olyan kivételesen szerencsés személyeknek, akiknek már lehetőségük nyílt Tündérország felfedezésére.

Erdély több mint pusztán hegyek, apró források, patakok, tavak, folyók, és vízesések lenyűgöző összessége; Erdély az emberség igazi színtere, az egyszerű, dolgos, kétkezi munkás emberek lakóhelye, szívüknek közepe. Mindezt idén tett látogatásunkkor még inkább megtapasztalhattuk, mint tavaly, mert ezúttal székely családoknál laktunk Torockón, akik betekintést engedtek mindennapi életükbe, olykor keserves, máskor tréfás történeteikkel könnyeket csaltak szemeinkbe, bevezettek sajátos kis gasztronómiájuk rejtelmeibe. A titok pedig nem más, mint hogy minden vacsorát kezdj egy jó kupica pálinkával, az majd meghozza az étvágyadat, ha az egész napos kirándulás, hegymászás és képzelt medvék előli menekvés nem lett volna elég hozzá.

Persze nem csak ez volt emlékezetes a négy eltöltött nap élményei közül. Rögtön első nap, még a szállásunk elfoglalása előtt rövid látogatást tettünk Nagyváradon, ahol többek között megtekintettük a Püspöki székesegyházat, a Szent László templomot, valamint a Fekete Sas palotát. Később, Csucsára érkezvén meglátogattuk a Boncza kastélyt, aminek öregedő padlója egyikünk alatt természetesen azonnal össze is tört… csak hogy ne maradjunk izgalmak nélkül. A bánffihunyadi református templomban pedig a tiszteletes gyönyörű prédikációjából csomagolhattunk magunknak, saját kedvünk szerint némi kis útravalót a ránk váró ismeretlen jövő feltárásának segítségére.

Az egész napos utazás, múzeumjárás és városnézés miatt mindannyian nagyon fáradtan érkeztünk meg az esti órákban Torockóra, de nem sokkal azután, hogy mindenki elfoglalta szálláshelyét, és elfogyasztotta a már korábban felvázolt vacsora minden fogását, újratöltődve indultunk el felfedezni a pici, fehér házikókkal teli falucskát. Körülbelül két perces séta után találtunk is egy Gondűző nevű objektumot, amit aztán előszeretettel látogattunk meg minden este.

A második nap kevésbé volt kötött. Délelőtt buszra szálltunk és megnéztük a híres Nagyenyedi Kollégiumot, Gyulafehérváron pedig a Püspöki Székesegyházat. A kora délutáni órákban visszaérkeztünk Torockóra, és lehetőséget kaptunk a falu mentén húzódó hegy, a Székelykő megmászására. Sokan indultunk neki a túrának, annak ellenére, hogy cseperegni kezdett az eső, és korábbi napok zivatarai is veszélyesen csúszóssá áztatták a hegy tetejére vezető turistautat. Voltak, akik így az első fánál vissza is fordultak, többen pedig továbbra is vállaltuk az akkor még gyerekjátéknak tűnő feladatot. Később, az első komolyabb nehézségek után voltak, akik megpróbálkoztak az óvatos kúszással lefelé, tízen azonban még mindig nem akartuk feladni a valóban küzdelemnek nevezhető túrát, és addig mentünk, míg már visszasírtuk a veszélyesen csúszós, sáros részt. Ez a pillanat nálam akkor következett be, amikor a bokáig érő patakban állva arra gondoltam, vajon melyik kőre tehetem rá úgy a lábam, hogy nem indul majd meg a föld alattam. Az „este hétre érjetek haza, mert kezdődik a vacsora” parancs követése egyre távolibbnak és lehetetlenebbnek tűnt, miközben fehérre vált arcok jöttek velünk szemben, azt tanácsolva, hogy ne menjünk tovább. Persze ez rögtön felkeltette kíváncsiságunkat, na meg a tudat, hogy már nem lehet olyan messze a csúcs, újra lángra lobbantotta bennünk a hódítás vágyának tüzét, így büszkén és reménykedve megkapaszkodván a mozgó sziklákba, továbbindultunk. Közben sikeresen besétáltunk egy hatalmas felhőbe, ami többünket megrémített, mert ennek köszönhetően, nem hogy az utat nem láttuk, de jóformán egymást sem. Szerencsére ez a gond – a többihez képest – viszonylag hamar szűnni látszott, és a huszonnyolcadik „a következő kanyar után már ott a csúcs” után végül megérkeztünk. Természetes, hogy rögtön mindenki színültig lett energiával és azonnal minden másik magasabb pontra is fel akartunk mászni, és minden oldalról le akartunk nézni, futkározni és hemperegni a vizes fűben, míg a maradék erő is ki nem szállt belőlünk. Ekkor megkerestük a legszebb pontját a csúcsnak, és kicsit hamisan, kicsit ritmustalanul, de mindenképpen tisztelegve, elénekeltük 1129 m magasan a Székely Himnuszt.

Féltünk bár, de választásunk nem volt túl sok, ezért közösen arra az elhatározásra jutottunk, hogy megpróbálunk valahogy lejutni. Félelmünk az első húsz percben beigazolódni látszott, amikor már mindenki túl volt az első elcsúszásán, leszámítva persze két hősies vezetőnket – akiknek nevét és kilétét fedje balladai homály – és akik nélkül talán soha nem jutottunk volna el eddigi életünk legnagyszerűbb útjára. Most bátran merek nem csak önmagam nevében beszélni. És hogy mi várt ránk lent, este nyolc óra után nem sokkal, amikor kipirosodva, kifáradva és kiéhezve végre megérkeztünk? Csupán ennyi: „Késtetek.” Aztán miután elmeséltük, hogy kínunkban lánykérésekre is igent mondtunk, és hogy több hatalmas medvével is harcolnunk kellett, ráadásul találtunk egy traktort, ami végre megfelelő környezetnek tűnt egy csoportkép készítéséhez – amit tanárnő egyébként is úgy kedvel – kaptunk még szelíd hátba veregetéseket, meg meleg tanácsokat, amiket felhasználhattunk vacsoránk megmelegítésének kérésekor.

Harmadik nap a reggeli után egész napos kirándulást terveztünk a Tordai hasadékhoz, azonban az állandó viharok leszakították a hidakat, így a második átkelőhelynél vissza kellett fordulnunk. Valamelyest kárpótolt azonban minket a tordai sóbányában eltöltött néhány óra.

A negyedik, egyben az utolsó nap reggelén Kolozsvárt útba ejtve indultunk haza. Ott ismét tiszteletünket tettük a híres Házsongárdi Temetőben Kós Károly, Dsida Jenő, valamint Reményik Sándor sírjánál.

Zilahon átkelve, a buszból egy hosszabb pillantást vetve Wesselényi szobrára, és Ady Endre egykori iskolájára, Érmindszentre érkeztünk, ahol Ady Endre szülőházában ismerkedhettünk meg a költő teljes életével és műveivel.

Teljesen mindegy igazából, hogy mennyit forgatod otthon az irodalom és történelemkönyveidet, hogy mennyire gondolod magadat tájékozottnak, okosnak és érettnek. Addig, amíg nem látogatsz el a történelmi színhelyekre, amíg nem érinted kezeddel Dsida Jenő sírboltjának kövét, amíg nem érzed a saját orroddal a döngölt padló illatát Ady szülőházában, addig semmit nem tudsz. Végtelen a magyar történelmet és művészetet öregbítő személyek száma, és ha lehetőséged nyílik arra, hogy velük ne csak kényszerből, hetente kétszer ismerkedj és emlékezz rájuk, akkor ne szalaszd el, mert az igazi ismeret és tudás az, ami a saját tapasztalataidból eredően fakad.

Ha már jártál Erdélyben, mindenképpen menj vissza, és engedd, hogy magával ragadjon a hely szemek elől rejtett varázsa, beszélgess az emberekkel, látogass el minden valóságos, és mégis meseszerű, kincses ládikó szépségű helyre, tanulj és töltekezz.

Erdélyben az ember megváltozik. Egy-egy kirándulás után valóban érni kezd, a tudata kitágul, átrendeződik az értékrendje, visszavágyik, és nem a szórakozás kedvéért, ami miatt oly’ sok helyre visszavágyunk, hanem egyszerűen az érzés miatt. Az érzés miatt, amiről majd’ három oldal után újra be kell látnom, hogy leírhatatlan és meg nem ismételhető, mert ha már egyszer jártál Erdélyben, másodjára sem lesz ugyanolyan. Mintha mindig máshonnan tekintenél a bokrokra, fákra, erdőkre, madarakra… országod múltjára és jelenére. Eleinte lentről nézel felfelé, utána már szemmagasságból figyelsz mindent, legközelebb a titkos kis zugokat is fel akarod már tárni, megismerni mindent onnan, ahonnan a leginkább látszik: felülnézetből.

Gazsó Kata

2010-ben érettségizett öregdiák

A kiállítás folyamatos látogatásának megkezdése előtt, iskolánk hagyományosan megrendezett Csendesnapján, a felsőbb évfolyamos osztályok egy előadáson is részt vettek, melyet a Nyíregyházi Főiskolán tartottak. Az előadás célja az volt, hogy felkészítse a diákságot a kiállítás megtekintésére, hogy interaktívan bemutassa a fiatalságot sújtó problémák és veszélyek többségét, valamint ezek következményeit, és nem utolsó sorban, hogy segítsen a helyes döntések meghozatalában. Természetesen magam is elmentem az előadásra és saját tapasztalatból mondhatom, rendkívül élvezetes, szemléletes és egyben szórakoztató volt. Az előadást Zach Anderson, a FÉK nemzetközi AIDS és drogellenes alapítvány Amerikából származó munkatársa tartotta, aki nagyon meglepte a diákokat majdnem tökéletes magyar nyelvtudásával.

A hétvégén lehetőségem nyílt interjút készíteni magával Zach Andersonnal, akit többek között a munkájáról részletesebben is kérdeztem:

Mi a foglalkozásod egészen pontosan?

Zach: Hát a fő foglalkozásom a FÉK program (Fiatalok az Élet Küszöbén). Ez egy nemzetközi AIDS- és drogellenes alapítvány. Sok középiskolában tartok ilyen előadást és suli után pedig különböző programokat szervezünk a diákoknak.

Miért választottad éppen ezt a hivatást?

Zach: Én az egyetemen egy nagyon csúnya, önző ember voltam. Mindent csak azért tettem, hogy előrehaladjak… Ha voltak barátaim, akkor csak arra használtam őket, hogy előrébb kerüljek az életben. Egyetem után kezdtem rájönni arra, hogy mennyire nem szerettem magamat. Akkor nem voltam keresztény, de egyik nap eszembe jutott egy idézet a Bibliából: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Rájöttem, hogy Jézus a legjobb példa egy jó barátra. Azt akartam, hogy megváltozzon az életem… Körülbelül ekkor hallottam a FÉK programról. Tudtam, hogy Isten helyezte ezt a lehetőséget elém és úgy döntöttem, hogy részt kell vennem ebben.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Kontraszt kiállítással?

Zach: Százvai László kisvárdai református ifi vezető megtalálta egy-két videómat Youtube-on. Ő már előbb is ismerte a FÉK programot, és azt akarta, hogy a FÉK partnerkapcsolatot építsen ki a Kontraszttal. Mindannyian jó ötletnek tartottuk ezt, és össze is jött a partnerkapcsolat. .

Te is megnézted a kiállítást? Ha igen, melyik volt számodra a legmegrázóbb téma?

Zach: Én is megnéztem. Nekem az abortusz-szoba volt nagyon megrázó, és az utolsó hídmesteres példa is tanulságos volt.

Miért pont Magyarországon élsz?

Zach: Itt élek, mert itt van a FÉK program. Itt indult a 90-es években, és most már több mint 30 országban munkálkodik. Ez mind Magyarországtól való ajándék a világnak. Ezért is büszke vagyok, hogy itt élhetek és szolgálhatok.

Csak az országban tartasz előadásokat, vagy külföldre is mész?

Zach: Szoktam ritkán Romániában (Erdélyben), Moldovában, és persze az USA-ban is tartani néha FÉK előadásokat.

Többféle témában is vannak előadásaid?

Zach: Igen! Szoktam előadásokat tartani: barátságról, személyiségtípusokról, médiáról, zenéről, meg egyéb keresztény témáról is.

Az eddigiek során milyennek tapasztaltad a visszajelzéseket a diákok részéről?

Zach: Eddig nagyon jók voltak a visszajelzések. Úgy tűnik, hogy a legtöbb diák nagyon érdeklődő és ennek örülök is.

Milyen gyakran jársz előadást tartani?

Zach: Mostanában hetente jövök Debrecenbe vagy Nyíregyházára előadásokat tartani.

Az előadásaidból az tűnik ki, hogy tudatosan választottad meg a párodat. Mindig is úgy gondoltad, hogy várni kell az igazira?

Zach: Igen. Ezt mindig így gondoltam. Én tudtam, hogy egy ilyen dolgot nem lehet elkapkodni. Volt egy-két barátnőm a gimiben meg az egyetemen, de a fizikai kapcsolattal várni szerettem volna addig, amíg nem találkozom azzal a lánnyal, akivel le szeretném élni az életemet…

Az előadások miatt mennyi időt tudsz a családoddal tölteni?

Zach: Szerencsére a hét legtöbb napját otthon tudom tölteni a családommal. Napközben a gyerekek oviban vannak és a feleségem pedig magyar nyelviskolába jár. Este és hétvégén mindig együtt van a család.

Visszatérve egy picit az interjú elejére. Említetted, hogy az iskolai szünetekben különböző programokat szerveztek a diákoknak. Mesélnél erről egy kicsit?

Zach: Igen, minden nyáron szervezünk egy angol tábort. Amerikai diákok jönnnek Keszthelyre, hogy magyar diákokkal találkozzanak és segítsenek gyakorolni az angol nyelvet. Ha valaki érdeklődne a táborral kapcsolatban, a www.speakout.hu weboldalon sokkal több infót talál!

Végezetül: Mit gondolsz a magyar fiatalokról? Véleményed szerint, mit fognak elérni a jövőben?

Zach: Szerintem a mai magyar fiatalok lesznek az ország jövőbeni vezetői. Magyarországnak még sosem voltak ilyen fiataljai. A mai magyar fiatalok több pénzt fognak keresni, mint bárki a múltban. Több döntési lehetőség előtt állnak. Ők fogják felfedezni nagyon sok betegség gyógymódját… és ez egy kulcsfontosságú pillanat a magyar társadalomban.

Kruppa Alexandra 5/12

Először is azt kérdezném tőled Bálint, hogy mióta focizol, és miért pont a foci mellett tetted le a voksodat?

Lassan 15 éve focizom, gyakorlatilag mióta járni tudok. Amióta az eszemet tudom a fociért rajongok, talán azért mert édesapám is ezt a sportot űzte, és szinte minden meccsén ott voltam kis koromban. Igazából ez motivált, szerettem volna olyanná válni, mint ő!

Milyen poszton játszol?

Kapus vagyok! Minden focistának az a célja, hogy gólt lőjön. Nekem nem tudom miért, de más a gondolkodásom, és minden áron meg akarom védeni a labdától a mögöttem lévő “ketrecet”.

Mennyi szabadidődet veszi igénybe ez a sport?

Szinte az összeset. A suli után, az első az, hogy elmenjek edzésre. Miután már hazaérek az edzésről, fáradt vagyok ahhoz, hogy bárhova is elmenjek, így szinte csak a tanulásra, és a netezésre marad idő. Hétvégenként meg mindig van egy meccs, vagy szombaton, vagy vasárnap. Amelyik napom pedig szabad, azon próbálom kipihenni a heti fáradalmakat, és foglalkozni kicsit más dolgokkal is. De egyáltalán nem bánom, hogy ennyi időt elvesz ez a sport, hisz a foci jelenti számomra a kikapcsolódást.

Más sportot is űzöl, vagy kizárólag foci fanatikus vagy?

Igen, ritkán más sportokba is “belekóstolok”, de csak hobbiszerűen. Focifanatikus vagyok, de ez nem zárja ki más sportok űzését.

A labdarúgás területén képzeled el a karrieredet, vagy pedig más felé veszed majd az irányt a továbbtanulásnál?

Egyértelműen nagy célokat tűztem ki magam elé a labdarúgás terén, de ehhez nem elég puszta tudás, tehetség. Szerencse is kell hozzá, jó helyen kell lenni jó időben. Nem lehet tudni mikor áll egy játékos megfigyelő a pálya mellett. A következő egy évben ki fog derülni, hogy mi is lesz, de mindenképp a focival az életemben képzelem el a jövőmet.

Szereztél már valamilyen sérülést a meccsek vagy edzések során?

Komolyabb sérülésem még csak egy volt (hála Istennek). Szolnokon volt meccsünk, az első félidő utolsó percében egy szabadrúgást védtem ki egy vetődéssel, majd rosszul érkeztem és az orsócsontom eltört. Szolnokon még műteni akartak, de valamiért nem lehetett, így csak sínbe tették, majd hazahoztak autóval Nyíregyházára, ahol végül nem műtöttek meg. Közel fél évig nem állhattam a kapuba emiatt.

Milyen sikereket értél el eddig?

Csapatommal kétszer értem el második, míg háromszor első helyezést az országos diákolimpián, amire nagyon büszke vagyok. Ezen kívül több nemzetközi tornán is részt vettem már, ahol szintén dobogós helyezéseket értem el a csapattal.

Köszönöm szépen Bálint, hogy időt szakítottál rám. További sok sikert és eredményes felkészülést kívánok!

Hornyák Brigitta, 8/11

2010. március 13-án végre elékezett a nagy nap, amikor elindultunk testvériskolánkba, a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumba. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk a három eseménydús nap alatt. Számunkra a legemlékezetesebb pillanatok egyike Huszt várának meglátogatása volt. Ez annak köszönhető, hogy a napsütés ellenére korábban leesett hó megnehezítette a feljutást. A csúszós talaj miatt a tervezettnél tovább tartott a túra. Persze, ezt senki sem bánta. Ki így, ki úgy próbált arasznyi lépésekkel előrehaladni, hangosan nevetve a másik „esetlenségén”. A várban elszavaltuk Kölcsey Ferenc Huszt című művét, amely a buszon Ácsné tanárnő vezetésével számtalanszor elhangzott. A hegyről való lejutás már nem jelentett komoly problémát, amikor síelőket meghazudtoló mozdulatokkal pillanatok alatt lesiklottunk.

Március 15-én sor került a műsorunk bemutatására a líceum tanárainak, diákjainak. A történelmi alapossággal megrendezett megemlékezés hatására a közönség mellett mi, szereplők is átszellemültünk, és könnyünket visszafojtva, meghatódva fogadtuk az elismerő tapsot. Biztosak vagyunk abban, hogy e három felejthetetlen nap alatt szellemileg és lelkileg is rengeteget gazdagodtunk. Köszönjük Ács Lászlóné tanárnőnek és Takács Zsolt Gusztáv tanár úrnak, hogy szerepelhettünk ebben a színvonalas műsorban, és hogy örök emlékekkel ajándékoztak meg minket az utazás során.

Sallós Dorottya és Tekenős Boglárka 4/11.

Mivel mi még az előző tanévben ígéretet kaptunk aktuális pótosztályfőnökünktől (Belinszky Etelka tanárnőtől) arra, hogy a jövő évet (2008/2009.) Erdélyben zárjuk, a tudat, hogy ő lett a tavalyi évtől a 8/12.B osztályfőnöke, mindnyájunkban kételyeket ébresztett a terv megvalósításával kapcsolatban. „Nincs osztályfőnök, nincs kirándulás se.”- valahogy így gondoltuk akkoriban. Nagyot tévedtünk. A kirándulás létrejött – nem is akárhogy!

Mint ahogy arra már korábban is utaltam, a sors végül úgy rendezte, hogy osztályunk egyre szívesebben töltött meglehetősen sok időt a 8/12.B-vel. Erre is alapozva pattant ki a zseniális ötlet egy bizonyos kútfőből, hogy utazzon a két osztály együtt. Nagy volt ám a készülődés, de igazából mi diákok csak a szervezés kellemesebb részéből vettük ki a részünket: a türelmetlen, izgatott, „nem férek a bőrömbe” érzéssel vegyített várakozás ejtett minket rabul már az ősz végén. Nem telt el nap anélkül, hogy ne jött volna szóba a kirándulás, na meg az, hogy majd ki mit hoz magával, és hónapokig látnokok módjára jósolgattuk a ránk váró kalandok kimeneteleit.

Végül az egész éves nagy visszaszámlálás után 2009. május 29-én elindultunk. Vagyis majdnem… Történt ugyanis, hogy a buszról, amivel utazni készültünk kiderült, hogy pontosan egy férőhellyel kevesebbet kínált, mint ahányan utazni kívántunk. Így aztán egy bő másfél órás esőben álldogálás után tudtunk csak elindulni, ami persze mindenkiben vegyes érzéseket váltott ki.

Az út során a hangulat a tetőfokára hágott, mindenki elővette legrejtettebb énektudását és így mulattuk az időt mindaddig, míg el nem jött a székely viccek ideje. Vagy legalábbis azé az egy viccé, amit négy napig hallgattunk folyamatosan mindig más-más előadásában.

Útba ejtve Zilah városát (ahol a nagy képzelőerővel és az irodalom iránti kellő érdeklődéssel megáldott diákok csukott szemhéjukon át láthatták a gimnazista Adyt sétálni a macskakövön), hamar meg is érkeztünk Kolozsvárra, ami az első megállót jelentette. Itt megtekintettük a csodálatos Szent Mihály templomot, majd igazságosságáról híres királyunk szülőházát. Később, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztünk el Kós Károly és Dsida Jenő sírjánál. Az utóbbinál – természetesen – Dsida versekkel emlékeztünk egykori költőnkre. Nagy megtiszteltetés volt ilyen környezetben idézni Dsida gondolatait.

Miután visszapattantunk a buszba, már csak egy röpke fél napnyi utazás várt ránk, és meg is érkeztünk Parajdra, a Kalóztanyára, ami négy napig otthonunkat jelentette. Meglátván a kicsi faházakat a hegy tetején, majd a hatalmas játszóteret a kalózhajóval, mindenkinek elállt a lélegzete. Izgatottan foglalta el ki-ki a maga helyét, majd gyorsan a konyhamestereket is leteszteltük az első kiadós vacsora során. Miután mindenki megnyalta mind a tíz ujját, kezdetét vette a zenés-táncos mulatság, ami annak ellenére is fergeteges volt, hogy a „szintis” fiú igen szerény repertoárral rendelkezett.

Másnap reggel a parajdi nevezetességek megtekintésével kezdtük a napot. Így természetesen ellátogattunk a sóbányába valamint az Áprily Emlékházba. Egy nyugdíjazott magyar szakos tanár úr előadásában ismerkedhettünk meg Áprily Lajos gyermekkorával és munkásságával. Felemelő érzés volt hallgatni az őszinte tiszteletet és csodálatot tükröző szavakat, melyekkel Áprily Lajos történeteit mesélte el nekünk a kedves, öreg bácsika, aki az Emlékház alapítója és vezetője is volt egyben. Ezután ismét buszra szálltunk és meg se álltunk a Bucsin – tetőig, ami varázslatos hegyeivel és fenyveseivel mindenkit elkápráztatott. Így már az sem zavart minket, hogy a Gyilkos – tónál bőrig áztunk, de az sem, hogy a Békás – szorosnál elakadt a buszunk a szerpentinen és gyalog mentünk tovább egy ideig, és hogy a hegyeknek csak a felét láttuk a felhőktől, amikből szakadatlanul ömlött ránk az eső.

Mivel mindannyian nagyon átfagytunk a hosszú, de tartalmas nap után, és mivel egyszer már megtapasztaltuk, hogy milyen hideg tud lenni Erdélyben az éjszaka egy faházban, tanulva a hibáinkból, az este folyamán táncba hívtuk a karbantartó bácsit, aki cserébe befűtött szobákkal lepett meg minket.

Harmadik nap utaztunk a legtöbbet, ugyanis Korondon átkelve – ahol mindenki lázas vásárlásba és alkudozásokba kezdett – a történelmi Magyarország határáig, Gyimesbükkig kirándultunk. Mivel épp pünkösd idején tartózkodtunk Erdélyben, így részesei lehettünk „a nagy magyar népvándorlásnak.” Azt hiszem nem mindennapi élményben volt részünk, amikor a Rákóczi várrom lépcsőin állva az ezer éves határnál több ezer magyar emberrel együtt énekeltük a székely- illetve magyar himnuszt, miközben méltóságteljesen az egykori Székely gyors is befutott. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – fogalmazta meg egyszer Tamási Áron. Azt hiszem, ez volt az hely, ahol és amikor mindenki otthon érezte magát, és itt igazán mindenkiben tudatosult hogy mekkora veszteség érte az országot a trianoni békeszerződés aláírása után.

Ezúttal az idő is nekünk kedvezett, így végre Erdély napsütötte képe is elénk tárult. Ezt alaposan ki is használtuk, ugyanis a rövid zarándoklatot követően elindultunk vissza Paradjra, ám útközben még megálltunk, és „feküdj hanyatt a hegyoldalon” játékot játszottunk. Miután mindenki kihempergőzte magát a friss fűben a virágok között, az aznapi utolsó megálló következett. Farkaslakára érkeztünk, ahol megkoszorúztuk Tamási Áron sírját.

Másnap sajnos az utolsó napra ébredtünk, így a reggeli gyors lebonyolítása után mindenki hamar buszra szállt, hiszen tudtuk hogy hosszú út, és megannyi látnivaló vár még ránk. Megálltunk Marosvásárhelyen és tiszteletünket tettük a két Bolyai szobránál, megnéztük a Bolyai Líceumot, ahol velünk egykorú diákokkal is beszélgettünk, valamint megcsodáltuk a Kultúrpalota színes, ismert történeteket, mondákat ábrázoló üvegablakait. is. A Kultúrpalota hangversenytermében sikerült belehallgattunk a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar próbájába.

Kis idő elteltével Koltóra érkeztünk, ahol a Teleki kastély kertjében, keletkezése helyén elszavaltuk Petőfi Sándor Szeptember végén című versét.

Mikor elhagytuk a kastélyt, ahol egykor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia töltötte mézes hetét, végelegesen elindultunk haza.

Nagyjából mindenki épségben célba is ért, aki pedig nem, annak több ideje volt otthon a betegágyában, vagy éppen a fekvőgipszében átgondolni a négy nap történéseit. Mindenki tovább gondolkodott azon, hogy a nehéz körülmények ellenére mégis megtapasztalhattuk a székely emberek őszinte életét. Erdélyt mindenkinek látnia kell!

Aki egyszer járt a Hargitán, állt Tamási Áron , Kós Károly vagy Dsida Jenő sirjánál, az másképp érzi magát magyarnak, mint annak előtte.

Hétfőn pedig Etelka tanárnő, egy bizonyára nagy gonddal összeállított erdélyi tesztsorral fogadott minket. Ezúton is szeretnék gratulálni mindazoknak, akiknek sikerült elérni a bűvös 60 %-t, ugyanis ők meghívást nyertek az idei évet záró Erdély – túrára is.

Gazsó Kata 5/13.