Székelyföldről szülőktől, nagyszülőktől, tanárainktól már nagyon sokat hallottunk. Főleg a csodáról, ami a magyar nemzethez tartozást jelenti.

Március 12-én, szombaton reggel 6 órakor indultunk, izgatottan és várakozással telve. Tudtuk, hogy az első nap végéig még 8-10 óra utazás áll előttünk, amitől eleinte kicsit tartottunk, de az osztályfőnök hamar „megnyugtatott” minket, hogy első nap még nem leszünk rosszul, majd csak később.

Szinte lehetetlen felsorolni mi mindent láttunk. Kolozsváron teljes pompájában látható Mátyás király szobra és érdekes volt az ő alakját körüllengő legendák sokasága, amiről a szülőháza előtt meséltek nekünk. A Szent Mihály templomban való megpihenés után, az egyik legnagyobb élményt nyújtó helyre utaztunk tovább. A Tordán nemrégiben felújított sóbánya lenyűgözött minket. A több száz méteres mélységben egy teljes vidámparkot építettek fel, óriáskerékkel, játszótérrel, bowingpályával.

Másnap a marosvásárhelyi kultúrpalotát láttuk, majd körutunk kirándulás része következett. A Kárpátok csúcsán átlépve, a Békás-szoros és a Gyilkos tó hihetetlen látványa tárult a szemünk elé. A 3. nap reggelén nagy izgalom lett úrrá a csapaton, mert tudtuk, közeledünk Székelyföld felé. Előtte megálltunk Csíksomlyón, ahol döbbenten csodálkoztunk rá, hogy a határtól ilyen távol, mindenki magyar. A búcsújárás hegyén átjárt minket az az érzés, amiről otthon hallottuk. Fájt a szívünk, hogy az a föld már nem a miénk, de örültünk, hogy láthattuk ezt. Itt kezdtünk felkészülni lelkileg is a nemzeti ünnepre. Az előestén ékeztünk Székelykeresztúrra, ahol már régi ismerősként köszöntöttek minket a Berde Mózes Unitárius Gimnázium 10. osztályos diákjai és tanáraik, akik január végén jártak nálunk. Egy közös táncházzal ünnepeltük meg a viszontlátást. Másnap reggel jött el erdélyi látogatásunk legfontosabb része, amitől átértékeltük azt, mit is jelent magyarnak lenni. Az unitárius templomban ünnepi műsort adtunk. Megrendüléssel láttuk, hogy egyszerű iskolai darabunk könnyeket csalt az emberek szemébe. Ezután, óriási érzés volt a székelyföldi magyar fiatalokkal együtt felvonulni. Végigvinni a városon a nemzeti lobogót. Soha nem éreztünk még ilyet. Az emberek kijöttek az utcára mindenki ünnepelt és integetett. Mi képviseltük az anyaországba vetett reményt ebben a távoli kisvárosban. Sokáig – talán még most is – a hatása alatt álltunk.

Ez után az élmény után, teljes csenddel a szívünkben koszorúztuk meg Petőfi Sándor síremlékét Fehéregyházán, és énekeltük el a Székely himnuszt, teljesen átérezve a „ Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” sort. Azzal búcsúztunk ettől az élményteli öt naptól, hogy mihamarabb visszatérünk, mert tudjuk, Erdély ország hazavár.

Zsadányi Dániel 4/11.

Ebben a pillanatban egy forró nyári délutánomat áldozom arra, hogy megírjak egy olyan cikket, amit talán soha nem olvashatok majd el nyomtatásban, egy cikket egy olyan lapnak, aminek nem leszek többé rendszeres forgatója. Mindezek ellenére mégis kötelességemnek érzem ezen feladat teljesítését, és nem csupán az Etelka néninek tett ígéretem ajánlott betartása miatt. Szeretném, ha ez a múltból jövő üzenet, melyet jelenleg a jövőnek írok, mindenki javát egyaránt szolgálná. Mindazokét, akik már jártak Erdélyben, és egyben azokét is, akik még egyelőre nem vallhatják magukat olyan kivételesen szerencsés személyeknek, akiknek már lehetőségük nyílt Tündérország felfedezésére.

Erdély több mint pusztán hegyek, apró források, patakok, tavak, folyók, és vízesések lenyűgöző összessége; Erdély az emberség igazi színtere, az egyszerű, dolgos, kétkezi munkás emberek lakóhelye, szívüknek közepe. Mindezt idén tett látogatásunkkor még inkább megtapasztalhattuk, mint tavaly, mert ezúttal székely családoknál laktunk Torockón, akik betekintést engedtek mindennapi életükbe, olykor keserves, máskor tréfás történeteikkel könnyeket csaltak szemeinkbe, bevezettek sajátos kis gasztronómiájuk rejtelmeibe. A titok pedig nem más, mint hogy minden vacsorát kezdj egy jó kupica pálinkával, az majd meghozza az étvágyadat, ha az egész napos kirándulás, hegymászás és képzelt medvék előli menekvés nem lett volna elég hozzá.

Persze nem csak ez volt emlékezetes a négy eltöltött nap élményei közül. Rögtön első nap, még a szállásunk elfoglalása előtt rövid látogatást tettünk Nagyváradon, ahol többek között megtekintettük a Püspöki székesegyházat, a Szent László templomot, valamint a Fekete Sas palotát. Később, Csucsára érkezvén meglátogattuk a Boncza kastélyt, aminek öregedő padlója egyikünk alatt természetesen azonnal össze is tört… csak hogy ne maradjunk izgalmak nélkül. A bánffihunyadi református templomban pedig a tiszteletes gyönyörű prédikációjából csomagolhattunk magunknak, saját kedvünk szerint némi kis útravalót a ránk váró ismeretlen jövő feltárásának segítségére.

Az egész napos utazás, múzeumjárás és városnézés miatt mindannyian nagyon fáradtan érkeztünk meg az esti órákban Torockóra, de nem sokkal azután, hogy mindenki elfoglalta szálláshelyét, és elfogyasztotta a már korábban felvázolt vacsora minden fogását, újratöltődve indultunk el felfedezni a pici, fehér házikókkal teli falucskát. Körülbelül két perces séta után találtunk is egy Gondűző nevű objektumot, amit aztán előszeretettel látogattunk meg minden este.

A második nap kevésbé volt kötött. Délelőtt buszra szálltunk és megnéztük a híres Nagyenyedi Kollégiumot, Gyulafehérváron pedig a Püspöki Székesegyházat. A kora délutáni órákban visszaérkeztünk Torockóra, és lehetőséget kaptunk a falu mentén húzódó hegy, a Székelykő megmászására. Sokan indultunk neki a túrának, annak ellenére, hogy cseperegni kezdett az eső, és korábbi napok zivatarai is veszélyesen csúszóssá áztatták a hegy tetejére vezető turistautat. Voltak, akik így az első fánál vissza is fordultak, többen pedig továbbra is vállaltuk az akkor még gyerekjátéknak tűnő feladatot. Később, az első komolyabb nehézségek után voltak, akik megpróbálkoztak az óvatos kúszással lefelé, tízen azonban még mindig nem akartuk feladni a valóban küzdelemnek nevezhető túrát, és addig mentünk, míg már visszasírtuk a veszélyesen csúszós, sáros részt. Ez a pillanat nálam akkor következett be, amikor a bokáig érő patakban állva arra gondoltam, vajon melyik kőre tehetem rá úgy a lábam, hogy nem indul majd meg a föld alattam. Az „este hétre érjetek haza, mert kezdődik a vacsora” parancs követése egyre távolibbnak és lehetetlenebbnek tűnt, miközben fehérre vált arcok jöttek velünk szemben, azt tanácsolva, hogy ne menjünk tovább. Persze ez rögtön felkeltette kíváncsiságunkat, na meg a tudat, hogy már nem lehet olyan messze a csúcs, újra lángra lobbantotta bennünk a hódítás vágyának tüzét, így büszkén és reménykedve megkapaszkodván a mozgó sziklákba, továbbindultunk. Közben sikeresen besétáltunk egy hatalmas felhőbe, ami többünket megrémített, mert ennek köszönhetően, nem hogy az utat nem láttuk, de jóformán egymást sem. Szerencsére ez a gond – a többihez képest – viszonylag hamar szűnni látszott, és a huszonnyolcadik „a következő kanyar után már ott a csúcs” után végül megérkeztünk. Természetes, hogy rögtön mindenki színültig lett energiával és azonnal minden másik magasabb pontra is fel akartunk mászni, és minden oldalról le akartunk nézni, futkározni és hemperegni a vizes fűben, míg a maradék erő is ki nem szállt belőlünk. Ekkor megkerestük a legszebb pontját a csúcsnak, és kicsit hamisan, kicsit ritmustalanul, de mindenképpen tisztelegve, elénekeltük 1129 m magasan a Székely Himnuszt.

Féltünk bár, de választásunk nem volt túl sok, ezért közösen arra az elhatározásra jutottunk, hogy megpróbálunk valahogy lejutni. Félelmünk az első húsz percben beigazolódni látszott, amikor már mindenki túl volt az első elcsúszásán, leszámítva persze két hősies vezetőnket – akiknek nevét és kilétét fedje balladai homály – és akik nélkül talán soha nem jutottunk volna el eddigi életünk legnagyszerűbb útjára. Most bátran merek nem csak önmagam nevében beszélni. És hogy mi várt ránk lent, este nyolc óra után nem sokkal, amikor kipirosodva, kifáradva és kiéhezve végre megérkeztünk? Csupán ennyi: „Késtetek.” Aztán miután elmeséltük, hogy kínunkban lánykérésekre is igent mondtunk, és hogy több hatalmas medvével is harcolnunk kellett, ráadásul találtunk egy traktort, ami végre megfelelő környezetnek tűnt egy csoportkép készítéséhez – amit tanárnő egyébként is úgy kedvel – kaptunk még szelíd hátba veregetéseket, meg meleg tanácsokat, amiket felhasználhattunk vacsoránk megmelegítésének kérésekor.

Harmadik nap a reggeli után egész napos kirándulást terveztünk a Tordai hasadékhoz, azonban az állandó viharok leszakították a hidakat, így a második átkelőhelynél vissza kellett fordulnunk. Valamelyest kárpótolt azonban minket a tordai sóbányában eltöltött néhány óra.

A negyedik, egyben az utolsó nap reggelén Kolozsvárt útba ejtve indultunk haza. Ott ismét tiszteletünket tettük a híres Házsongárdi Temetőben Kós Károly, Dsida Jenő, valamint Reményik Sándor sírjánál.

Zilahon átkelve, a buszból egy hosszabb pillantást vetve Wesselényi szobrára, és Ady Endre egykori iskolájára, Érmindszentre érkeztünk, ahol Ady Endre szülőházában ismerkedhettünk meg a költő teljes életével és műveivel.

Teljesen mindegy igazából, hogy mennyit forgatod otthon az irodalom és történelemkönyveidet, hogy mennyire gondolod magadat tájékozottnak, okosnak és érettnek. Addig, amíg nem látogatsz el a történelmi színhelyekre, amíg nem érinted kezeddel Dsida Jenő sírboltjának kövét, amíg nem érzed a saját orroddal a döngölt padló illatát Ady szülőházában, addig semmit nem tudsz. Végtelen a magyar történelmet és művészetet öregbítő személyek száma, és ha lehetőséged nyílik arra, hogy velük ne csak kényszerből, hetente kétszer ismerkedj és emlékezz rájuk, akkor ne szalaszd el, mert az igazi ismeret és tudás az, ami a saját tapasztalataidból eredően fakad.

Ha már jártál Erdélyben, mindenképpen menj vissza, és engedd, hogy magával ragadjon a hely szemek elől rejtett varázsa, beszélgess az emberekkel, látogass el minden valóságos, és mégis meseszerű, kincses ládikó szépségű helyre, tanulj és töltekezz.

Erdélyben az ember megváltozik. Egy-egy kirándulás után valóban érni kezd, a tudata kitágul, átrendeződik az értékrendje, visszavágyik, és nem a szórakozás kedvéért, ami miatt oly’ sok helyre visszavágyunk, hanem egyszerűen az érzés miatt. Az érzés miatt, amiről majd’ három oldal után újra be kell látnom, hogy leírhatatlan és meg nem ismételhető, mert ha már egyszer jártál Erdélyben, másodjára sem lesz ugyanolyan. Mintha mindig máshonnan tekintenél a bokrokra, fákra, erdőkre, madarakra… országod múltjára és jelenére. Eleinte lentről nézel felfelé, utána már szemmagasságból figyelsz mindent, legközelebb a titkos kis zugokat is fel akarod már tárni, megismerni mindent onnan, ahonnan a leginkább látszik: felülnézetből.

Gazsó Kata

2010-ben érettségizett öregdiák

Mivel mi még az előző tanévben ígéretet kaptunk aktuális pótosztályfőnökünktől (Belinszky Etelka tanárnőtől) arra, hogy a jövő évet (2008/2009.) Erdélyben zárjuk, a tudat, hogy ő lett a tavalyi évtől a 8/12.B osztályfőnöke, mindnyájunkban kételyeket ébresztett a terv megvalósításával kapcsolatban. „Nincs osztályfőnök, nincs kirándulás se.”- valahogy így gondoltuk akkoriban. Nagyot tévedtünk. A kirándulás létrejött – nem is akárhogy!

Mint ahogy arra már korábban is utaltam, a sors végül úgy rendezte, hogy osztályunk egyre szívesebben töltött meglehetősen sok időt a 8/12.B-vel. Erre is alapozva pattant ki a zseniális ötlet egy bizonyos kútfőből, hogy utazzon a két osztály együtt. Nagy volt ám a készülődés, de igazából mi diákok csak a szervezés kellemesebb részéből vettük ki a részünket: a türelmetlen, izgatott, „nem férek a bőrömbe” érzéssel vegyített várakozás ejtett minket rabul már az ősz végén. Nem telt el nap anélkül, hogy ne jött volna szóba a kirándulás, na meg az, hogy majd ki mit hoz magával, és hónapokig látnokok módjára jósolgattuk a ránk váró kalandok kimeneteleit.

Végül az egész éves nagy visszaszámlálás után 2009. május 29-én elindultunk. Vagyis majdnem… Történt ugyanis, hogy a buszról, amivel utazni készültünk kiderült, hogy pontosan egy férőhellyel kevesebbet kínált, mint ahányan utazni kívántunk. Így aztán egy bő másfél órás esőben álldogálás után tudtunk csak elindulni, ami persze mindenkiben vegyes érzéseket váltott ki.

Az út során a hangulat a tetőfokára hágott, mindenki elővette legrejtettebb énektudását és így mulattuk az időt mindaddig, míg el nem jött a székely viccek ideje. Vagy legalábbis azé az egy viccé, amit négy napig hallgattunk folyamatosan mindig más-más előadásában.

Útba ejtve Zilah városát (ahol a nagy képzelőerővel és az irodalom iránti kellő érdeklődéssel megáldott diákok csukott szemhéjukon át láthatták a gimnazista Adyt sétálni a macskakövön), hamar meg is érkeztünk Kolozsvárra, ami az első megállót jelentette. Itt megtekintettük a csodálatos Szent Mihály templomot, majd igazságosságáról híres királyunk szülőházát. Később, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztünk el Kós Károly és Dsida Jenő sírjánál. Az utóbbinál – természetesen – Dsida versekkel emlékeztünk egykori költőnkre. Nagy megtiszteltetés volt ilyen környezetben idézni Dsida gondolatait.

Miután visszapattantunk a buszba, már csak egy röpke fél napnyi utazás várt ránk, és meg is érkeztünk Parajdra, a Kalóztanyára, ami négy napig otthonunkat jelentette. Meglátván a kicsi faházakat a hegy tetején, majd a hatalmas játszóteret a kalózhajóval, mindenkinek elállt a lélegzete. Izgatottan foglalta el ki-ki a maga helyét, majd gyorsan a konyhamestereket is leteszteltük az első kiadós vacsora során. Miután mindenki megnyalta mind a tíz ujját, kezdetét vette a zenés-táncos mulatság, ami annak ellenére is fergeteges volt, hogy a „szintis” fiú igen szerény repertoárral rendelkezett.

Másnap reggel a parajdi nevezetességek megtekintésével kezdtük a napot. Így természetesen ellátogattunk a sóbányába valamint az Áprily Emlékházba. Egy nyugdíjazott magyar szakos tanár úr előadásában ismerkedhettünk meg Áprily Lajos gyermekkorával és munkásságával. Felemelő érzés volt hallgatni az őszinte tiszteletet és csodálatot tükröző szavakat, melyekkel Áprily Lajos történeteit mesélte el nekünk a kedves, öreg bácsika, aki az Emlékház alapítója és vezetője is volt egyben. Ezután ismét buszra szálltunk és meg se álltunk a Bucsin – tetőig, ami varázslatos hegyeivel és fenyveseivel mindenkit elkápráztatott. Így már az sem zavart minket, hogy a Gyilkos – tónál bőrig áztunk, de az sem, hogy a Békás – szorosnál elakadt a buszunk a szerpentinen és gyalog mentünk tovább egy ideig, és hogy a hegyeknek csak a felét láttuk a felhőktől, amikből szakadatlanul ömlött ránk az eső.

Mivel mindannyian nagyon átfagytunk a hosszú, de tartalmas nap után, és mivel egyszer már megtapasztaltuk, hogy milyen hideg tud lenni Erdélyben az éjszaka egy faházban, tanulva a hibáinkból, az este folyamán táncba hívtuk a karbantartó bácsit, aki cserébe befűtött szobákkal lepett meg minket.

Harmadik nap utaztunk a legtöbbet, ugyanis Korondon átkelve – ahol mindenki lázas vásárlásba és alkudozásokba kezdett – a történelmi Magyarország határáig, Gyimesbükkig kirándultunk. Mivel épp pünkösd idején tartózkodtunk Erdélyben, így részesei lehettünk „a nagy magyar népvándorlásnak.” Azt hiszem nem mindennapi élményben volt részünk, amikor a Rákóczi várrom lépcsőin állva az ezer éves határnál több ezer magyar emberrel együtt énekeltük a székely- illetve magyar himnuszt, miközben méltóságteljesen az egykori Székely gyors is befutott. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – fogalmazta meg egyszer Tamási Áron. Azt hiszem, ez volt az hely, ahol és amikor mindenki otthon érezte magát, és itt igazán mindenkiben tudatosult hogy mekkora veszteség érte az országot a trianoni békeszerződés aláírása után.

Ezúttal az idő is nekünk kedvezett, így végre Erdély napsütötte képe is elénk tárult. Ezt alaposan ki is használtuk, ugyanis a rövid zarándoklatot követően elindultunk vissza Paradjra, ám útközben még megálltunk, és „feküdj hanyatt a hegyoldalon” játékot játszottunk. Miután mindenki kihempergőzte magát a friss fűben a virágok között, az aznapi utolsó megálló következett. Farkaslakára érkeztünk, ahol megkoszorúztuk Tamási Áron sírját.

Másnap sajnos az utolsó napra ébredtünk, így a reggeli gyors lebonyolítása után mindenki hamar buszra szállt, hiszen tudtuk hogy hosszú út, és megannyi látnivaló vár még ránk. Megálltunk Marosvásárhelyen és tiszteletünket tettük a két Bolyai szobránál, megnéztük a Bolyai Líceumot, ahol velünk egykorú diákokkal is beszélgettünk, valamint megcsodáltuk a Kultúrpalota színes, ismert történeteket, mondákat ábrázoló üvegablakait. is. A Kultúrpalota hangversenytermében sikerült belehallgattunk a marosvásárhelyi szimfonikus zenekar próbájába.

Kis idő elteltével Koltóra érkeztünk, ahol a Teleki kastély kertjében, keletkezése helyén elszavaltuk Petőfi Sándor Szeptember végén című versét.

Mikor elhagytuk a kastélyt, ahol egykor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia töltötte mézes hetét, végelegesen elindultunk haza.

Nagyjából mindenki épségben célba is ért, aki pedig nem, annak több ideje volt otthon a betegágyában, vagy éppen a fekvőgipszében átgondolni a négy nap történéseit. Mindenki tovább gondolkodott azon, hogy a nehéz körülmények ellenére mégis megtapasztalhattuk a székely emberek őszinte életét. Erdélyt mindenkinek látnia kell!

Aki egyszer járt a Hargitán, állt Tamási Áron , Kós Károly vagy Dsida Jenő sirjánál, az másképp érzi magát magyarnak, mint annak előtte.

Hétfőn pedig Etelka tanárnő, egy bizonyára nagy gonddal összeállított erdélyi tesztsorral fogadott minket. Ezúton is szeretnék gratulálni mindazoknak, akiknek sikerült elérni a bűvös 60 %-t, ugyanis ők meghívást nyertek az idei évet záró Erdély – túrára is.

Gazsó Kata 5/13.